Partyarcból apáca

Sára n?vér ivott, bulizott, mígnem eltalált Istenhez és a magyarszéki kolostorba.

Megható vallomásban számolt be életér?l, arról az útról, míg eltalált Istenhez és a Kármelita N?vérek magyarszéki kolostorába Sára n?vér, aki Nagyboldogasszony ünnepén, augusztus 15-én tette le örökfogadalmát.

---

Az alábbiakban Sára n?vér tanúságtételét közöljük:

„1981-ben születtem Budapesten, egy katolikus családban. Kiskoromtól fogva rendszeresen jártam templomba, ahol hála Istennek olyan papunk volt, aki megszerettette velem a szentmisét és a hittanórákat. Els?áldozó még nála lehettem, de miután áthelyezték ?t egy másik plébániára, az általa vezetett gyerek csoport lassan megsz?nt, így nekem a plébánián a korosztályomban már nem volt társaságom. A többiek vagy jóval id?sebbek, vagy fiatalabbak voltak.

Nem sokkal kés?bb, 11 éves koromban, egy nyaralásunk alkalmával beleestem egy négytáblás üvegajtóba, ami össze-vissza kaszabolta az egyik karomat. Az üveg 2 ideget is elvágott, rohamment?vel vittek be az ügyeletre, majdnem elvéreztem. Az ügyeletes orvos (akinek aznap talán a 43. esete lehettem) rosszul látta el a sérülésem, s ezért egy hónap múlva Budapesten megoperáltak. 7 órás m?tét volt, idegátültetés a lábamból, majd pedig 2 évig jártam mindennap a Traumatológiai Intézetbe a fájdalmas utókezelésekre.

Sokat szenvedtem, s ekkor rendült meg el?ször és igazán mélyen a gyerekkoromban kialakult reményem és hitem. Nem értettem, hogy ha Isten jó és valóban szeret, akkor miért engedte, hogy mindez megtörténjen velem.

Folyton azt kérdezgettem, hogy „Miért pont én?” Azután 14 éves koromban diagnosztizáltak nálam egy súlyos bélbetegséget, amit?l nagyon lefogytam, s innent?l kezdve állandó, er?s fájdalmaim voltak. Rengeteg gyógyszert kaptam, amelyeknek persze megvolt a mellékhatásuk is. Ekkor kezdtem el teljes er?mb?l lázadni Isten, minden és mindenki ellen. Nem voltam hajlandó elfogadni a betegségem, nem szedtem rendesen az el?írt gyógyszereket, cigarettáztam, 16–17 évesen hétvégénként bulizni jártam és ittam, s mindezeknek persze újra és újra kórház lett a vége.

Közben – hogy megfeleljek a szüleim elvárásainak – bérmálkoztam, de azután hátat fordítottam az egyháznak. Egyre többször mulasztottam el a vasárnapi szentmiséket, és – habár id?nként felszakadt a lelkemb?l Isten felé egy-egy segélykiáltás – már nem igazán tudtam hinni és imádkozni sem.

20 éves koromra jutottam el odáig, hogy elegem lett ebb?l a parttalan verg?désb?l, és elhatároztam, hogy csak azért is meggyógyulok. A szüleim elvittek természetgyógyászokhoz, de mivel nem tudtak rajtam érdemlegesen segíteni, eldöntöttem, hogy én magam indulok útnak. El?ször egy jóga csoportba kezdtem járni, majd különböz? meditációs központokban kötöttem ki. Belesüllyedtem a New Age világába, és megismerkedtem az ezotéria mindenféle válfajával a kártyajóslástól a Reiki energiagyógyításig (amib?l egészen a mesteri „beavatásig” jutottam), a kristálygyógyítástól az agykontrollig, a fehér mágiától a színterápiáig. Zsákszámra olvastam az ezoterikus könyveket és kerestem, kutattam valami, vagy inkább Valaki után, ami rajtam segíthet.

Ebben az id?ben hallottam meg a lelkem mélyén egy békés, szeret?, atyai hangot, amelyik hívogatott, vonzott, de nem volt számomra formája és neve. ?t keresetem mindenben és mindenhol, mert tudtam, hogy engem csakis ? menthet meg.

A szívem mélyén éreztem, hogy léteznie kell valahol a szeretet Istenének, de abban biztos voltam, hogy a Katolikus Egyházban nem találhatom meg. 2004 ?szén olyan súlyos állapotba került a betegségem, hogy sürg?sséggel megoperáltak. Életment? m?tét volt, nem sokon múlott.

Akkor, ott az intenzív osztályon kiterítve – amikor mindenfelé csövek lógtak ki bel?lem, a fájdalomtól alig tudtam beszélni és az életben maradásomért küzdöttem – éreztem meg el?ször azt a békét és szeretetet, amit mindig is kerestem.

Nem volt már vesztenivalóm, hiszen mindent el kellett engednem. Ott tapasztaltam meg a lelkemben el?ször a szeret? Atya jelenlétét, aki a tenyerén tartott, és nem engedte, hogy belezuhanjak a szakadékba, amely felé, habár nem tudatosan, de teljes er?vel igyekeztem. Rengetegen imádkoztak értem, és ekkor tapasztaltam meg kézzelfoghatóan az imádság erejét is. Tudtam, hogy a sok-sok láthatatlan áldozat és fohász mentette meg az életem és a lelkem. Nagyon gyorsan kezdtem felépülni, és habár akkor még nem értettem, hogyan, de újra kapcsolatom volt Istennel. Kértem, hogy mutassa meg az utat, amerre mennem kell, ahol megtalálhatom ?t, mert az addig megismert „ezo-csoportokat” nem éreztem igaznak és hitelesnek.

Fél évvel a m?tétem után, 2005-ben adódott a lehet?ség, hogy csatlakozzak egy csoporthoz, amelynek tagjai egy általuk istenként tisztelt hindu guruhoz készültek kiutazni Indiába. Kapva-kaptam az alkalmon, hiszen akkor már jó ideje reinkarnációval foglalkoztam, és rajongtam mindenért, ami a hinduizmussal kapcsolatos. Az utazás 2006. januárra, 6 hét kint tartózkodásra volt tervezve. A kezel?orvosom persze – amikor közöltem vele a nagy hírt – rettent?en haragudott, próbált lebeszélni és megmondta a családomnak, hogy én élve onnan nem fogok visszatérni. Mivel éppen csak, hogy felépültem egy életment? m?tét után, speciális oltásokat pedig nem kaphattam, ezért az utazás az amúgy is gyönge immunrendszerem számára végzetes lett volna. Engem persze mindez nem érdekelt, hiszen csak Indiára tudtam gondolni, a mesék országára. A szüleim teljesen kétségbeestek, és a csöndes háttérben szinte „országos” imahadjáratot indítottak. Kérték Istent, hogy lépjen közbe és tegyen csodát az életemben, akadályozza meg ezt az ?rültséget. Az imájuknak nemsokára meg is lett a gyümölcse, mert az utazás el?tt pár héttel furcsa nyugtalanság vett er?t rajtam. Éreztem, hogy a vesztembe rohanok.

Egyik reggel, amikor felébredtem, a lelkemben megjelent egy kép: a hindu gurut láttam, el?tte a fehér ruhába öltözött, ?t imádó és hajbókoló tömeget, s a guru egyszer csak felém fordult és egyenesen rám nézett. A szeme lángolt és olyan gonosz düh áradt bel?le, amelyhez foghatót azel?tt még csak elképzelni sem tudtam. Ekkor, mintha a képet középen elvágták volna, a guru mögött iszonyatos sötétséget és lángtengert láttam. Nagyon megijedtem, hiszen nem hittem el?tte a gonosz létezésében, és kinevettem, ha valaki err?l, vagy a pokolról beszélt.

Még aznap telefonáltam az utazási irodába, és 3 napon belül vissza is váltották a repül?jegyemet. Néhány héttel kés?bb pedig – az err?l mit sem sejt? rokonaim – elhívtak egy lelkigyakorlatra (Fülöp-kurzus).

A Katolikus Egyház közelébe sem akartam menni, de az elmúlt hetek eseményei annyira összezavartak, hogy kétségbeesve kerestem valamilyen „új” kapaszkodót, így hát elmentem. 2005 decemberében, azon a lelkigyakorlaton, hosszú évek keresése, szenvedése és küzdelme után végre rátaláltam a szeret? Atyára, az én Istenemre.

Úgy éreztem, hogy végre hazataláltam, újra otthon voltam az Egyházban. A szüleim is elkísértek, és számukra is meger?sít?, megújító volt az a néhány nap. A lelkigyakorlat végén kiosztottak mindnyájunknak egy-egy felajánló imádságot tartalmazó papírlapot. Az imában átadhattuk az életünket Jézusnak. Mindhárman megtettük.

Amikor hazamentünk, mindent összetörtem otthon, ami addig rabságban tartott és behálózta az életem. Kidobtam a jóskártyákat, az ezoterikus könyveket, az indiai meditációs cd-ket, az ékszereket, a kristályokat, a füstöl?ket. Nyolc nagy kukazsáknyi szemét lett az addigi életemb?l és mindabból, amit a magaménak hittem. Ekkor ismertem meg azt a szeret? és befogadó Új-Jeruzsálem közösséget, amely igazi keresztény családommá lett. Olyan hiteles és mélyen hív?, Istent keres? emberekkel találkozhattam, akiknek az életpéldája a mai napig meghatározza a gondolkodásomat és az értékrendemet. Mindig hálás leszek nekik, mert hiszek benne, hogy éppen ez a kereszténységünk lényege: els?sorban a szent életpéldánkkal és imádságunkkal kell segítenünk egymást Isten felé, s a szavak csak ezután következhetnek.

Ebben az id?szakban tapasztaltam meg el?ször kézzel foghatóan a Szentlélek él? m?ködését, Aki lassan átformálta a gondolkodásomat, megtisztította az érzelmeimet, és elvezetett egészen az Egyház szívébe (a Kármelbe). Már akkor, a megtérésem pillanatában éreztem, hogy Isten azért mentett meg, mert magának akar teljesen, hogy egészen elég?, él? áldozattá legyen az életem sokakért és sokak helyett. Nem tudtam neki félig-meddig igent mondani, így hát rábíztam mindenestül a hivatásom és az életem.

Megfogadtam, hogy mindig Jézus lesz az els? a szívemben, akár házasságra, akár a neki szentelt szerzetesi életre hív.

Ezek után otthagytam a Budapesti Gazdasági F?iskolát, mert már nem vágytam világi karrierre. Istenben és Istenért akartam dolgozni, az Egyházban és az Egyházért, s mindazokért, akiket már akkor a szegényes imáimra bízott a Gondviselés irgalmas szeretete. Eljöttem az ügyvédi irodától, ahol addig dolgoztam, és elkezdtem egy missziós központban fiatalokkal foglalkozni.

Beiratkoztam a Sapientia Szerzetesi és Hittudományi F?iskolára, mert tanulni is akartam azt, amiben már hittem. Isten adott mellém egy lelkiatyát, aki a mai napig az imáival kíséri az életemet. Naponta jártam szentmisére, és a szabadid?m nagy részét is a templomban töltöttem. Éreztem, hogy ott dobog és vár rám Isten szíve. Vágytam rá és egyre er?sebb hívást éreztem arra, hogy egészen Istennek szenteljem az életem, de nem tudtam még, hol és hogyan, mit vár el t?lem. Alapvet?en élénk, érdekl?d?, nyitott és elég temperamentumos a természetem, ezért tökéletesen alkalmatlannak éreztem magam a szerzetességre. Ugyanakkor újra és újra hallottam a lelkemben Isten meger?sít? hívását: „Ne félj! Most még alkalmatlan vagy rá, de Én alkalmassá teszlek. Szenteld nekem az életed teljesen!”

Így hát tettem a dolgom, imádkoztam és kerestem az útjelz?ket. 2009 nyarán már nagyon szenvedtem. Úgy éreztem, mintha egy száguldó vonaton ülnék, amely visz-visz-visz valami felé, de magam el?tt nem láttam egyebet, csak fehér ürességet. Nyár végén elmentem egy zarándoklatra Medjugorjeba, s ott kértem a Sz?zanyát, hogy mutassa meg végre a helyem. Ekkor merült fel a magánfogadalom lehet?sége. Úgy döntöttem, egy évre fogadalmat teszek Istennek, és kértem, hogy ha valóban a szerzetességre hív, akkor ez alatt mutassa meg a helyem. Október 1-re, Lisieux-i Szent Teréz ünnepére esett a választásom. El?tte szerettem volna valahová elutazni, elcsöndesedni, s egy barátom a magyarszéki Kármelt ajánlotta nekem. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen a kolostori élet, azel?tt nem voltam még ilyen helyen, s azt sem tudtam, hogy Magyarországon létezik egyáltalán Kármel. Mindent megszerveztek helyettem, nekem csak el kellett jönnöm. És itt a kápolna csöndjében imádkozva kaptam meg Istent?l a választ, amely végleg megpecsételte az életem: „Itt várok rád, itt lesz a helyed.” Olyan volt ez a pillanat, mint a megtérésem. Végre hazaérkeztem.

Gondolatban belehelyeztem a szívem Jézus mellé a tabernákulumba, hogy ? ?rizze, s onnan már soha senki ne vihesse el. Ott dobog azóta is Vele, az egyház szívében elrejtve. Fél év múlva beköltözhettem a kolostorba, s akkor már biztosan éreztem, hogy itthon vagyok, s innen – ha Isten megengedi és alkalmassá tesz rá – már csak a Mennyországba megyek el. Tudtam, – ahogy Edit Stein írta egyik levelében – hogy a mi hivatásunk az, hogy Isten el?tt álljunk mindenkiért. A ránk bízott lelkekért küzdünk, szenvedünk, imádkozunk, ?ket húzzuk és toljuk magunk el?tt a Mennybe vezet? sz?k, de gyönyör? és kincsekkel megrakott úton. Hálát adok, amiért Isten megmentett, és hálát adok azért, mert egy igazi szerzetesi családdal ajándékozott meg, ahol nap, mint nap küzdünk a szeretetért, s nap, mint nap gazdagítjuk egymást Isten ránk bízott ajándékaival. Hiszem, hogy az ima áthatol még a legvastagabb falakon is, és a mi látszólagosan elzárt, rejtett életünkkel átölelhetjük, és Isten szívéhez emelhetjük az egész világot.

Az örökfogadalom egy olyan pecsét, amelyben nemcsak az én igenem és áldozatom van jelen, hiszen Isten is igent mond rám és nekem, és önmagát ajándékozza oda teljesen. Ezután, már csak az a feladatom, hogy tiszta szívvel, örömmel boruljak le nap mint nap el?tte, így válhat az életem és mindnyájunk élete egyre ragyogóbb fénnyé, amely Isten szeretetét sugározza a lelkekre…”

Forrás:
Pécsi Újság

Képek:
Pécsi Egyházmegye